Az Óbudai Gázgyár nem csupán egy ipari létesítmény volt, hanem egy önellátó, zárt kisváros a városban, ahol a füstös gyárkémények tövében egy meglepően modern és gondoskodó világ épült ki. Amikor 1913-ban a gáztermelés beindult, nemcsak a gáztartályok monumentális tornyai magasodtak a Duna fölé, hanem egy olyan szociális háló is, amely a bölcsőtől a sírig kísérte az ott dolgozókat.
A hierarchia építészete: Tisztviselőtelep és Munkáslakótelep
A gázgyár vezetése hitt abban, hogy a hűséges munkás a jó munkás, ezért a gyár mellé két, stílusában és céljában is eltérő lakótelepet emeltek.
- A Tisztviselőtelep (A „Doktorok városa”): A Duna-parton, a gázgyár északi oldalán épült fel a vezető mérnökök és tisztviselők paradicsoma. Itt nem egyszerű lakások, hanem tágas, polgári villák várták a gyár „agyait”. A kor neves építészei (Almási Balogh Loránd és Reichl Kálmán) tervezték ezeket az épületeket, amelyek ma is állnak, és angolos kertvárosi hangulatukkal a környék legszebb részei. Itt külön kert járt a lakásokhoz, és a belső terekben már akkor volt gázvilágítás és fürdőszoba, amikor ez Budapesten még ritkaságnak számított.
- A Munkáslakótelep: A gyár déli részén, a mai gázgyári lakótelep területén laktak a kétkezi munkások és a művezetők. Ez sem egy szürke bérházsor volt: díszes homlokzatú, svájci stílusú, faácsolatos tetőszerkezetű épületekben kaptak lakást a családok. Bár kisebbek voltak a terek, mint a tisztviselői villákban, a korabeli munkáslakásokhoz képest ezek luxusnak számítottak, saját konyhával és éléskamrával.
Iskola, kultúra és a „Gázgyári közösség”
A gyár vezetése felismerte, hogy a munkások gyermekeinek jövője a gyárhoz kötheti a következő generációt is. Ezért saját elemi iskolát és óvodát építettek a telep területén. A gyerekeknek nem kellett elhagyniuk a gyár védelmező (és néha szúrós szagú) közelségét, hiszen minden helyben volt. Az iskola épülete ma is felismerhető jellegzetes architektúrájáról.
A kultúra sem maradt el: a gyárban működött olvasókör, dalkör és saját fúvószenekar is, amely a gyári ünnepeken és a vasárnapi pihenőnapokon szórakoztatta a lakókat. Volt saját közösségi ház, sőt, a gyár saját élelmiszerraktárat és hentesüzletet is fenntartott, hogy a dolgozók jó minőségű árut vehessenek, anélkül, hogy a távoli óbudai piacra kellene zarándokolniuk.
Sport az óriások lábánál: A Gázművek MTE
A sport nemcsak szabadidős tevékenység, hanem a csapatszellem kovácsa is volt. A gázgyáriaknak saját sportegyesületük volt, a Gázművek MTE. A telep szélén kialakított sportpályák (foci, tenisz) a közösségi élet központjai lettek. Legendásak voltak a házibajnokságok, és a gázgyári focicsapat komoly tekintélynek örvendett a fővárosi amatőr ligákban. A sportolás lehetősége a munkások számára a fizikai felfrissülést jelentette a nehéz, forró kemencék melletti műszakok után.
A gyár ma: Csipkerózsika-álom a gázgömbök alatt
Bár a gáztermelés 1984-ben leállt, a terület varázsa megmaradt. A kátránytornyok és a generátorház katedrálisra emlékeztető épületei ma ipari műemlékek. A lakótelepek pedig a mai napig lakottak, megőrizve azt a különös, zárvány-szerű hangulatot, ahol az egykori munkásdinasztiák emléke még mindig ott bujkál a platánfák alatt.
A gázgyár története tehát nemcsak technológiáról szólt, hanem egy olyan társadalmi kísérletről, ahol a gyár nemcsak munkahely volt, hanem egy teljes, biztonságos élet kerete is.
