A mai Kőbányán már nehéz elképzelni azt a világot, amely egykor a Jászberényi út, a Kozma utca, a régi téglagyár és a bányatavak környékét jellemezte. Pedig ott, a bányatavak mellett állt egy földszintes házsor, amelyet a környékbeliek egyszerűen csak úgy hívtak: Cigányka.
Nem hivatalos városrésznév volt, nem szerepelt térképeken nagy betűkkel, mégis mindenki tudta, miről van szó.
Számomra ez a hely nemcsak Kőbánya történetének része, hanem a saját családomé is. Édesanyámék 1944 elején, még Magyarország német megszállása előtt költöztek fel Berettyóújfaluról Budapestre, és egy ideig a Cigánykában laktak. Később innen költöztek tovább a Tárna utcába, a Porcelángyári lakásokba, ahol aztán a nagymamám is élt.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a Cigányka házai 1944-ben már biztosan álltak. Vagyis a telep története korábbra nyúlik vissza, mint a Városszéli telepé, amely 1933-tól épült ki, és amelyből később Kőbánya-Kertváros lett.
Gyerekként ezért jártam naponta azon az útvonalon. Amikor a nagymamámhoz mentem a Tárna utcába, rendszeresen elhaladtam a Cigányka mellett. Így számomra ez nem egy régi térképről vagy helytörténeti könyvből ismert hely, hanem valóságos emlék: láttam a földszintes házakat, a bányatavakat, a téglagyár környékét és azt a sajátos ipari külvárosi világot, amely akkor teljesen természetes része volt Kőbányának.
A házak hosszú, földszintes épületsorok voltak, több lakással. Egyszerű, szerény otthonok, szükséglakások. A ma ismert Athenaeum nyomda nagy épülete akkor még nem állt velük szemben. A környéket sokkal inkább a téglagyár, az agyagbányászat nyomai, a tavak, a földes utak és a ritkás beépítés határozta meg.
A Cigányka világához szorosan hozzátartoztak a bányatavak is. A téglagyártáshoz szükséges agyag kitermelése után mély gödrök maradtak, amelyeket később víz töltött fel. Ezek a tavak egyszerre voltak különlegesek és veszélyesek.
Nyáron sokan jártak oda fürödni, annak ellenére, hogy ez tiltott volt. A víz mély volt, a meder kiszámíthatatlan, a part több helyen meredeken szakadt le. A helyiek emlékezete szerint tragédiák is történtek: többen belefulladtak a tavakba. Mégis vonzotta a környék gyerekeit és fiataljait. Egy ilyen bányató gyerekszemmel nem ipari veszélyforrásnak, hanem egyszerűen tónak látszott.
A régi fényképeken jól látható, milyen közel álltak egymáshoz a lakóházak és a víz. Nem volt közöttük mai értelemben vett rendezett, biztonságosan kialakított partszakasz. A telep és a bányató szinte egyetlen közös tájat alkotott.
A Cigányka neve annyira hozzátartozott a régi kőbányai köznyelvhez, hogy Moldova György kőbányai történeteiben is felbukkan. Ez is mutatja, hogy nem néhány ember által használt elnevezésről volt szó, hanem Kőbánya egykor jól ismert helyéről.
Ma már szinte semmi sem emlékeztet arra a világra.
Eltűntek a szükséglakások, megváltozott a téglagyár környéke, a bányatavak nagy része is eltűnt vagy átalakult. Aki ma jár arra, valószínűleg nem is sejti, hogy egykor családok éltek közvetlenül a tavak mellett.
Pedig ott éltek, dolgoztak, gyerekeket neveltek, és sokak számára ez jelentette az első budapesti otthont.
Nekem pedig megmaradt egy másik Kőbánya emléke: a földszintes házsor, a tavak, a téglagyár és az út a Tárna utcai Porcelángyári lakások felé. Különös módon ugyanaz az út kötötte össze a család két kőbányai otthonát is: a Cigánykát, ahol édesanyámék először laktak, és a Tárna utcát, ahová később továbbköltöztek.
Talán ezért érdemes megőrizni az ilyen helyek történetét. Nemcsak a kastélyok, templomok és nevezetes épületek jelentik egy város múltját. Ugyanilyen fontosak azok a szerény helyek is, ahol hétköznapi emberek éltek.
A Cigánykából mára szinte semmi sem maradt.
De amíg vannak, akik emlékeznek rá, addig nem tűnt el egészen.
