Kultúra, VIII. kerület

A Muzsikus cigányok parkjában Tarlós István és Kocsis Máté

A romák világnapja alkalmából felavatta Oláh László cigányprímás és Farkas Gyula, a Rajkó Zenekar alapítójának domborművét Tarlós István főpolgármester és Kocsis Máté, Józsefváros polgármestere a VIII. kerületi Muzsikus cigányok parkjában.

​​Az eseményen a főpolgármester úgy fogalmazott: nem kétséges, hogy a cigányság zenei hagyománya része a magyar és az egyetemes kultúrának. Emlékeztetett rá, hogy 2013-ban a Fővárosi Önkormányzat és a VIII. kerületi önkormányzat közösen döntött arról, hogy a cigány származású muzsikusok emlékének megőrzéséért közterületet nevez el, és köztéri emlékhelyet állít.

A Baross utca és Szigony utca találkozásánál levő korábban névtelen terület a Muzsikus cigányok parkja nevet kapta, a parkon átvezető utak találkozásánál pedig kiváló zenészek portréit, bronz domborműveit állították ki.

 

Tarlós István főpolgármester beszédet mond a romák világnapja alkalmából tartott megemlékezésen a VIII. kerületi Muzsikus cigányok parkjában. Fotó: Soós Lajos, MTVA – Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap

 

Az alábbiakban olvasható Tarlós István főpolgármester beszéde:

​Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Megjelentek!

A cigányzene természete szerint lélekhez szóló zene.

,,Nem beszélhetünk a hagyományos magyar zenéről — népdalról, nótáról — anélkül, hogy ne szólnánk hangsúlyozottan a cigányzenészek szerepéről. Amit, és ahogy ők játszanak, amiben ők minden más nép zenészeivel szemben eredetiek, az hitelesen magyar és nagyobb részt hitelesen népi is”. -írta Sárosi Bálint kiváló néprajzkutató a cigányzenéről és a kiváló cigányzenészekről.

Magyarországon a XVI-XVII. századi feljegyzésekben még nincs nyoma, hogy a cigányság meghatározó megélhetési forrása a zenélés lett volna. Ezért is tűnik meglepőnek, hogy a kovácsmesterség és egyéb kézműipari tevékenységek mellett a XVIII. században szinte a semmiből megjelenő cigánybandák tagjai már hivatásszerűen is a szórakoztató zenélésből próbáltak megélni. Az első cigányprímás Czinka Panna volt, aki a feljegyzések szerint a zenélés mellett gyakran segédkezett férje kovácsműhelyében, cserébe ráérő idejében a férj is zenélt felesége bandájában.

Sárosi Bálint sokszor idézett megállapítása szerint:

„A 18. század végére, a cigánybandák első sikeres megszólalásával valóban eljutottak odáig, hogy a cigányfoglalkozások között az addigi kovácsmesterséggel szemben a zenélés lett a legrangosabb, a cigányok számára is legvonzóbb foglalatosság.” 

Az 1848-49-es szabadságharc alatt hivatalos, cigányokból álló katonai zenekarok kísérték a magyarokat a harcokba, lelkesítő zenét játszottak a katonák buzdítására., így vettek részt a hadi szolgálatban. 

A cigány muzsikusok igazi nagy korszaka mégis csak a Szabadságharc után kezdődött. Az első években a nemzet bánatáról beszélni nem lehetett, de a búsborongós zene szólhatott. A magyar emberek egy része bor és cigányzene mellett siratta a hazát. 1855-ben egy zsurnaliszta így jellemezte a sírva vigadókat: „…az elkeseredett hazafiak egyet sóhajtanak s isznak reá némán… összeütik bokáikat, töltnek, és ismét isznak… „

A magyar nóta az a zenei műfaj, amelyre egyszerre lehet énekelni mulatni vagy akár szomorkodni. Nem véletlen, hogy Egressy Bénit, a Szózat szerzőjét tekintik a magyar nóta atyjának, aki felismerte az igényt az új műfaj iránt.

Egyes becslések szerint a XX. század közepéig mintegy harmincezer nóta született. Ezek megismertetésében, elterjesztésében a cigányzenészek nélkülözhetetlenek voltak, hiszen hangszerkíséret nélkül a nóta nem hatott igazán. Az ő szakmai tudásukon, előadásmódjukon keresztül vált a magyar nóta a verbunkos méltó folytatójává. 

A hagyomány szerint a dalolás joga és kiváltsága kizárólag a közönségé. A dal szövegét a zenésznek nem is kellett ismernie. A „daloló cigányt” kollégái lenézték, a jó dalos mulató embert viszont mindenki szerette és irigyelte. 

A múlt század első felében a művészek számára sem volt lenézendő a nóta és a cigányzene. Sok anekdota szól a mulatós kedvű írókról, költőkről. 

Egyszer egy elárvult öreg cigány a hegedűjével a hóna alatt, odalopakodott egy, a kocsmában mulatozó költőhöz: „Van egy nótám… Azt gondoltam, majd te csinálsz hozzá szöveget, Gyuluskám!” – mondta. A dalszöveg még a fehér asztalnál el is készült. „Gyuluska”, azaz Juhász Gyula még dedikálta is a művet. 

Ady is nagy kedvelője volt a cigányzenének, még verset is írt Dankó Pistáról. Móricz Zsigmond is jól tudta, és le is írta, hogy „a cigányzene kedvelőjének egy szál cigány, aki fülbe húzza, többet mond, mint koncertet játszó ezer zenész”.

Egy igazi muzsikus cigány nem képes meglenni zene nélkül. Semmi különös alkalomra nincs szüksége, mert a muzsika lénye legmélyéből fakad. 

A vérbeli cigányprímás nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogyan muzsikálnak mások, csak úgy muzsikál, ahogy neki jól esik, a temperamentumából, az öntudatából, a lelkéből.

A XIX. század második felétől a híres prímások bandáikkal megfordulnak az akkori világ szinte minden fontos országában.

Olyan emberek lelkesednek a cigányprímások virtuóz játékáért, mint az angol uralkodó család, vagy a híres zeneszerző, Debussy. 

Napjainkban a cigányzenészek körében is jelentős zenei stílusváltás zajlik. Visszaszorult a magyar nótához kapcsolódó, éttermi zenélés, mint megélhetési forma, de egyre több cigány származású művész van a komolyzene és a jazz területén, egyre népszerűbbé válnak az autentikus cigány népzenét játszó együttesek. A hagyományokat folytatva a nagy elődök mesterségüket átörökítik utódaikra. A gyermekeket a szakma tiszteletére nevelik, kiskoruktól rendszeres zenei képzést kapnak. 

A cigány muzsikusok mindig is a társadalom megbecsült tagjai voltak, különleges zenei tudásukat a közönség  évszázadokon keresztül nagy elismeréssel fogadta. 

Tisztelt Jelenlévők!

Nem kétséges, hogy a cigányság zenei hagyománya része a magyar és az egyetemes kultúrának.

2013-ban a Fővárosi Önkormányzat és a VIII. kerületi önkormányzat közösen döntött arról, hogy a cigány származású muzsikusok emlékének megőrzéséért közterületet nevez el, és köztéri emlékhelyet állít.

 Kocsis Máté polgármester Úr hathatós közreműködésével a Baross utca és Szigony utca találkozásánál levő korábban névtelen terület a Muzsikus Cigányok parkja nevet kapta. A parkon átvezető közlekedő utak találkozásánál a kiváló zenészek, Járóka Sándor, Kis Járóka, Bobe Gáspár Ernő, Berki László, Pertis Jenő,  Lakatos Sándor,  Kozák Gábor József,  Cziffra György portréi, bronz domborművei állnak. 2014-ben és 2017-ben újabb kiváló muzsikusok kerültek a dicsőséges névsorba: id. Kathy-Horváth Lajos, Berki Béla, Boros Lajos és Buffó Rigó Sándor prímások.

A Romák világnapja alkalmából a Főváros és Józsefváros együttműködésében újabb két dombormű kerül a halhatatlan muzsikusok pantheonjába Oláh László cigányprímás és Farkas Gyula, a Rajkó Zenekar alapítója, zeneszerző emlékére. Mindannyian kiváló muzsikusok voltak, akik sok kellemes órát, fájdalmasan szép dallamokat adtak Budapest polgárainak. 

Munkásságuk bizonyítja, hogy a kultúra fogalma szorosan összefügg a hagyomány fogalmával. A cigány muzsikusok művészete a hagyományokra épül, múltjuk egyben jelenük és a jövőjük is. Tiszteljük a múltból gyökerező művészetüket, a kiváló zenei egyéniségeket és az új törekvéseket.

A VIII. kerület Kocsis Máté vezetésével az utóbbi közel egy évtizedben kiemelt figyelmet szentelt és igyekezett méltó emléket állítani a jellemzően a Józsefvárosban élő muzsikus cigány dinasztiák kiváló tagjainak. Ez a mai ünnepi szoboravató esemény is azt példázza, hogy a megkülönbözetett figyelem a jelenben, és még inkább a jövőben is alapja lesz közös gondolkodásunknak.

 

Ha tetszett oszd meg ismerőseid között!
Share on Facebook
Facebook
Share on Google+
Google+
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Hozzászólások

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

  Subscribe  
Visszajelzés